Sokan keresnek meg, főleg amióta a pánikbetegséggel kapcsolatos Facebook-oldalamat csinálom, azzal, hogy mit kezdjenek a betegségükkel. De nem csak praktikus tanácsokat kérnek – mit csináljanak, ha jön a rosszullét, vagy hogyan előzhetik meg, esetleg hogyan kezdjenek el sportolni –, hanem arra is kíváncsiak, hogy miként kommunikálom a betegséget, mit szól hozzá a környezetem, volt-e ebből gondom a munkahelyemen, mennyit tud róla kislányom.

Nézzük sorban!

Munkahely: Az első munkahelyemen több hetet hiányoztam, amikor kórházba kerültem, a szüleim nem árulták el a főnökeimnek, hogy hol vagyok, csak annyit mondtak, hogy gyógykezelésen. Utólag azt hallottam, hogy egyesek azt híresztetlték: terhes vagyok... Miközben még érintetlen voltam :-)

Később is előfordult, hogy találkoztam rosszindulattal, “öngyilkosjelölt”-től a “lány a diliházból”-ig szinte minden voltam, de ez a hozzáállás csak nagyon kevesekre jellemző. Mivel a kollégáim azt látják, hogy soha nem élek vissza a betegségemmel, hogy ha van egy-egy gyengébb napom is miatta, plusz munkákkal, feladatokkal kompenzálom a hiányosságomat, igazi támadást még sosem kaptam miatta. Nyilvánvaló persze, hogy az én helyzetem speciális, hiszen újságíróként szem előtt van a munkám, a szakmában tudják, hogy mire vagyok képes és mire nem. Ráadásul a sajtó alapvetően lazább közeg. Ha az ember felelősségteljes állást tölt be, bíróknét, orvosként, bankárként, esetleg egy nagy multinál vezetőként dolgozik, már más a helyzet. Ezért minden helyzetben alkalmazható receptet nem tudok ajánlani, csak a magam példájára hivatkozhatok: nálam mindig bevált az őszinteség.

Barátok, ismerősök, új kapcsolatok: Velük beszélve sem tabu a pánikbetegség. Én nem hozakodom elő vele, de ha kérdeznek róla, válaszolok. Nem hiszem, hogy az állapotom visszaesne attól, hogy beszélek róla, sőt, abban sem hiszek, hogy pozíciónálom magamat azzal, hogy felfedem a betegségem tényét. Azt nem tagadom, hogy olykor kellemetlen helyzetbe kerülök, főleg azért, mert az utóbbi időben a celebvilág fele jelentette be, hogy “pánikja van”, és igazából az emberek már nem veszik komolyan ezt a betegséget. Ilyenkor elmesélem röviden, hogy miről is van szó valójában és továbblépünk. Leggyakrabban azonban nem az én betegségem a téma, sokkal inkább mások gondja. Mindig is jellemző volt rám, hogy remek hallgató és bölcs tanácsadó vagyok, ez most sincs másképp :-)

Család, gyerek: A közvetlen, szűk család csinálta velem végig az első, fájdalmas éveket, vagyis előttük nincs mit titkolni. De nem tagadom, hogy a szüleimet, ahogy idősödnek, próbálom kímélni. Úgyhogy itt kevésbé az őszinteség, sokkal inkább az irántuk érzett aggodalom a mozgatórugóm. A kislányomat is igyekszem a lehető legtávolabb tartani a betegségtől, de volt már rá példa, hogy láthatta rajtam, rosszabbul vagyok. Ilyenkor megbeszéljük, hogy anya most nincs olyan jól, és attól, hogy nem próbálok szorongva titkolózni, ő sem tulajdonít neki különösebb jelentőséget. Amúgy is nyitott, mélyen érző gyerek, aki nem attól fogékony mások gondjára, mert anya is érintett, hanem azért, mert ilyennek született és tőlem is ezt látta :-)