Újabb vallomással tartozom... Előre látom édesanyám arcát, aki megint azt mondja: Kislányom, kitárulkozol. Biztosan jól döntesz? 

Nem, anyukám. Nem biztos, hogy jól döntök. De ha már úgy határoztam tavaly nyár végén, amikor elindítottam ezt az oldalt, hogy őszintén beszélek a pánikbetegségről, ha azt a döntést hoztam, hogy a sport csodálatos gyógyító ereje mellett fogok kampányolni, akkor hiszem, hogy a hitelességemet úgy tudom megőrizni, ha semmilyen jelentős információt nem hallgatok el.

Az örökké mosolygós, problémamentes, áramvonalas, sikerorientált sportgurukkal az a gond, hogy az ember túlságosan távolinak, megközelíthetetlennek érzi őket. Azt sugározzák, hogy az ő szintjüket mi, közönséges halandók sosem érhetjük el. 

Az én szintem elérhető. Kézzel fogható. Láthatjátok mindennapos küzdelmeimet. Azt, hogy gyakran hétvégén is dolgozom, hogy sokszor ünnepnapokon is vár a munka. Hogy egyedül vagyok a gyerekkel, nincs bébiszitter, aki leveszi a terheket a vállamról. Takarítónő sincs, olykor könyékig turkálok a lefolyóban és négykézláb sikálom ki a koszt a fürdőszoba sarkából. Ugyanolyan háziasszony vagyok, mint ti: tele kötelezettséggel, felelősséggel, kétségekkel, aggodalmakkal...

Na de hogy miért is írok megint, hosszabban? 

A pánikbetegséget nem titkoltam, sőt, annak legyőzése sarkallt az oldal elindítására. Habár intim téma, de a klimaxról is nyíltan beszéltem. Nem magamutogatásból, csak azért, hogy erőt adjak azoknak, akik a saját keresztjüket cipelik. Az, hogy néha a zsibbadós lábamat is emlegetem, azt jelezhetné, hogy nem is vagyok olyan fitt, mint amilyennek kinézek. Nos, tény, hogy sok nyavalyám van, de nem a sport miatt. Mindig is utolért mindenféle baj – vannak ilyen típusú emberek –, a sport inkább segít abban, hogy ezeken úrrá legyek.

Most egy újabb probléma vár megoldásra. Közel 25 éve küzdök a cisztákkal a melleimben, begyullad, jegelem, leapad, kiveszik, új nő, begyullad... A klimax növeli a rák kockázatát, ezért az az orvosi döntés született, hogy a teljes mellszövetállományomat kioperálják. Májusban egy rövid időre elhallgatok, egy hónapig nem sportolhatok.

Közben még vizsgázgatok egyet-kettőt az iskolában, nagyjából egy időben leszek végzett személyi edző és a műtétből felépült, sportra kiéhezett, a nyarat lelkesen váró, a kislánya társaságára vágyó nő/anya/sportlédi. 

Aggodalom nincs bennem, sem amiatt, ami vár rám, sem amiatt, hogy erről beszéltem. Az életet úgy fogadom el, ahogy van, másrészt viszont csak akkor vagyok nyugodt, ha azon, amin tudok, változtatok. Minden nyavalya csak egy probléma, a lényeg ettől nem változik. 

Elmondhatatlanul szeretek élni, olyan sok csoda, annyi káprázatos ember, olyan sok jó barát, és annyi szeretet van körülöttem, hogy két élet alatt sem tudnék mindezekért köszönetet mondani. Megpróbálom hát egy élet alatt úgy, hogy viszontszeretem ezt a forgatagot magam körül, és még a nyavalyáknak is csak annyit mondok: kösz, hogy jössz, ahogy te fogysz, én úgy növekszem :-)