Pár napja mondott valamit anyu, és azóta is ez jár a fejemben:
“Apáddal azt beszéltük, hogy milyen jól megvagy a rovatvezetés nélkül. Kicsit féltettünk, de most már látjuk, hogy milyen jó döntés volt lemondani a posztodról.”

Ha valaki, hát a szüleim tudják, hogy mennyi minden mozgatott, amikor 21 év napilapozás után tavaly úgy döntöttem, hogy az edzősködés mellett csak az írást tartom meg – a főnökeim nagylelkű jóváhagyása mellett –, és a napilapos kötöttségektől megszabadulok. Elbúcsúztam a rengeteg ügyelettől, a fojtogató adminisztrációtól.
Amikor 22 éve elkezdtem az újságírást, szétvetett az ambíció, kishitű kamasz voltam, a családi hátterem is egészen más volt, mint a többieké az elitiskolákban, ahova jártam. Faltörő kosként mentem előre – miközben a törékenység, az érzékenység továbbra is jellemző volt rám –, nem csodálom, hogy pánikbetegségbe torkollt a zsigeri bizonyítási vágy.
Jó újságíró akartam lenni, de vezetői babérokra soha nem törtem. Nem tudom, hogy ezért volt-e ilyen könnyű elengedni a rovatvezetői teendőket, vagy azért, mert már megvolt, esetleg azért, mert olyan kötöttségekkel járt, amelyek mindig frusztráltak. A napilapos hajsza első egy-két éve tetszett. Utána már rombolt... közel két évtizeden át.
Vannak emberek, akik rosszul bírják a kötöttségeket és képtelenek megalkudni. Én is közéjük tartozom, de egzisztenciális okokból húznom kellett az igát. A rendszer ilyen: nem tűri a szabad lelkeket, előbb-utóbb begyűr mindenkit, talán csak az egészen kivételesen tehetségeket nem.
De én sosem voltam az. Maradt a mókuskerék, a fennmaradásért folytatott kétségbeesett küzdelem. Az emberek többsége ebben a hajszában éli mindennapjait, így peregnek le a percek, napok, évek. Így telik el az élet... Tudom, hogy nem válthat hivatást mindenki, aki nem érzi magát jól a bőrében, de hiszem, hogy csempészhető öröm a mindennapokba. Tudom, hogy 42 évesen nem mindenkinek van ereje újrakezdeni, de biztos vagyok benne, meg lehet tanulni lavírozni munka, család és hobbi között. Hiszem, hogy az élet több, mint megszületni, csekkeket befizetni és meghalni. Hiszem, hogy a visszalépés sokszor a legnagyobb lépés előre...