Kolo június 4-én lett volna 44 éves. Amióta meghalt, keresem a választ, hogy miért... Furcsa szerelem volt a miénk, még szinte gyerekek voltunk, amikor megismerkedtünk, ő 23, én 22 éves. Barátok maradtunk, miután különváltak útjaink. Amikor a pánikkal kórházba kerültem, bejött hozzám, a családomon kívül csak két embert viseltem el azokban az időkben, ő volt az egyik. Pár hónappal azután, hogy kijöttem a kórházból, újra egy pár lettünk, noha nála nagyobb hipochondert nem ismertem, nagyszerűen tolerálta a betegségemet. Emlékszem, a kezdeti időkben, még abszolút rutintalan pánikbetegként egyszer rosszul lettem a kocsiban, de otthon felejtettem a gyógyszeremet. Hogy mentse a helyzetet, százzal repesztett az Árpád-hídon, hogy mielőbb hazaérjünk és be tudjam venni a gyógyszert.
Hipochondriája legendás volt, ahogy a berögzött megszokásai is: ezer éves csuklószorítója már lerohadt a kezéről, de ragaszkodott hozzá.
Félt a jövőtől. Hiába szerzett diplomákat és tanult meg idegen nyelveket, aggódott, hogy a kenu utáni élet mit hoz a számára. Azt hiszem, ezért nem vonult vissza a kenuzástól időben. Párosban már nyert olimpiát négy évvel korábban, amikor 2000-ben Sydney-ben a viharos szélben készült az egyes döntőre. Tévében néztem a futamot, ahogy megláttam, hogy tombol a szél, egyből tudtam, hogy nyer. Mert levette a válláról a terhet az a tudat, hogy nincs rajta felelősség. Viharban nem ciki kikapni, gondolta... �
Hangja itt cseng a fülemben, asszimmetrikus, kisfiús mosolyát sosem feledem. Kétszer álmodtam vele, amióta nincs közöttünk, kérdeztem, hogy jó helyen van-e, de nem felelt. Kérleltem, hogy nyugtasson meg: most jó neki. Elmosolyodott és bólintott...
Nem tudom, hogyan élne most, 44 évesen, visszavonultan a sporttól. Hogy boldogulna azzal a tiszta lelkével, azzal a szókimondó, ugyanakkor szemérmes természetével ebben a kegyetlen világban... Többet veszítettünk, mint egy sportolót, az utolsó igazán tiszta jellemű emberek egyike volt. Az egyetlen vigaszunk az lehet, hogy kenuzás közben ment el. Élete utolsó perceiben is azt csinálhatta, ami felemelte, ami szabaddá és boldoggá tette. Ebbe a gondolatba kapaszkodom nyolc éve, mert hinni akarom, hogy a sorsnak éppen úgy terve volt a halálával, mint a fájdalmasan gyönyörű, egészen kivételes életével...