"Minden nap ezt a 15 perces edzést végezd el, és ég rólad a zsír" - olvasom az újságban tegnap.
"Heti egyszer tudok edzésre jönni, de nagy terveim vannak a testépítéssel" - beszél az álmairól egy ismerősöm.
"Mindenki a leglátványosabb sikert akarja elérni a legrövidebb idő alatt" - hallom egy kollégámtól, aki a kokszolók lélektanát próbálja megérteni...
Olyan régen írtam a sport lényegéről, azt hiszem, itt az ideje. Sok mindent hallok. Sok mindenkivel találkozom. Álmokat látok. Vágyakat. Illúziókat. De azt nem látom, hogy alázat, munka, következetesség, tisztánlátás, realitásérzék, önkritika, tanulásvágy, nyitottság, szorgalom vagy mondjuk elhivatottság kísérné ezeket a vágyakat.
Annyi edzés nem fér bele, a diétát képtelenség betartani, a kardió unalmas... Semmi baj ezzel, csak akkor ehhez kell szabni az álmokat. A ma emberének az a legnagyobb hibája, hogy a vágyai nincsenek összhangban azzal az energiamennyiséggel, amit hajlandók a vágyak elérése érdekében befektetni. Ezen nincs mit szépíteni, ez a kijelentés éppen úgy igaz a sportra, mint minden másra.
De elárulom: a gyors, hamis siker ritkán tartós. Látom a versenyzőket, akik a versenyek előtt pár héttel - koksszal - kipattintják magukat, év közben pedig rájuk sem lehet ismerni.
Látom a hatalmasságokat, hallom a híreket arról a világról, amelynek "haszonélvezői" dúsgazdagok, de valójában szegények, mert Seneca szerint "nem az a szegény, akinek csak kevese van, hanem aki mindig többre vágyik.” A folytonos "éhség", a haszon, a siker, a csillogás utáni hajsza visszaüt, rombol, megöli a személyiséget. Aki nem tanul meg dolgozni az eredményeiért, az elveszíti a talajt a lába alól... Ő nem botlik, hanem zuhan, nem kicsit - nagyot.
Alázat. Ez az első lépcsőfok. Utána lehet beszélni a többiről. Szerintem.