2017. máj 29.

Ma már szándékosan provokálok!

írta: Ne pánikolj, sportolj
Ma már szándékosan provokálok!

panikos.jpg

Egy napilapban olvastam: nemrég egy pánikbeteg fiút mentő vitt kórházba - egy Pest megyei intézménybe -, ahol az őt ellátó orvos a fiú hozzátartozójának azt mondta: ő hasonló esetben két pofont adna a fiának, hiszen csak pánikbeteg. A légszomjjal és halálfélelemmel kórházba szállított fiútól később vért vettek, amelyből kiderült, hogy a fiú egyik májértéke tízszerese a normálisnak, ami valószínűleg az addig szedett gyógyszernek tudható be. A cikkben megszólaltatott pszichiáter elmondta, hogy a magyar lakosság tíz százalékát érinti a pánikbetegség, de az orvostudomány a betegség sokszínűsége miatt nem ismer bevált gyógyítási protokollt, a szakemberhiány miatt megoldatlanok a pszichoterápiás kezelések, így az önsegítő közösségek felé kellene fordulni.
Több dolog jutott eszembe erről a hírről. Az egyik: mit várhatunk a társadalomtól, ha egy orvos így áll a betegséghez? Épp a napokban kérdezte egy ismerősöm, hogy én mindig ilyen nyíltan vállaltam-e a betegséget, mindez azért érdekelte, mert ő retteg attól, hogy a környezete tudomást szerez a pánikbetegségéről. Nos, a válaszom: igen, vállaltam, nehéz is lett volna hazudni, amikor az ember egyik napról a másikra egy hónapra eltűnik a munkahelyéről, mert a diliházban fekszik. A szülei kommunikálnak helyette, hermetikusan elzárják és egy hónappal később kerül elő falfehéren, 45 kilósan...
Nyilván az elején az ember képtelen az öniróniára, beszél a dolgokról, ha kérdezik, de úgy érzi, már azzal is bevonzza a rohamot, ha egyáltalán gondol rá, ezért ha teheti, inkább kerüli a témát.
Ma már szándékosan provokálok. Az imént is direkt használtam a diliház kifejezést, mondhattam volna, hogy kórház, pszichiátria, ideggondozó, de mind olyan langyos. Nem!!! Nem vagyok hajlandó óvatoskodni, igenis azt akarom, hogy aki első ránézésre egy gondtalan, hétköznapi lányt, vagy netalántán egy unatkozó, eltartott, felszínes, szőke, "jódolgában csak edzegető" nőt lát bennem, az kapjon a fejéhez. A konditermekben, ahol megfordulok, tökéletesen működik a módszerem. Az edzőtarsak tucatjával követik az oldalamat, sokat beszélgetünk a pánikról is, most már nagyjából tudják, hogy mi az a pánikbetegség, egész biztos, hogy ha az ismeretségi körükben összeakadnak egy érintettel, sokkal empatikusabbak lesznek vele, mint a többség. Az oldal ezt a célt is szolgálja: ismeretet terjeszt. Hiszek abban, hogy ha látnak engem, a masszív, izmos, kitartó, derűs, a teremben is készséges, nyitott embert, akkor - hülyén hangzik, de - jó hírét viszem a pánikbetegeknek, tudják, hogy aki érintett a betegségben, nem komplett idióta, nem életképtelen, egyszerűen csak beteg.
De! Mielőtt szentté avatnánk a pánikbetegeket, most is el kell mondjam, hogy közöttünk is vannak reménytelen esetek, akik belesüppednek a betegségbe, nem tesznek semmit sorsuk jobbra fordulása érdekében, mástól várják a megoldást, lusták, az önismeretük egyenlő a nullával. Nos, ennek a típusnak a pánikbetegség nélkül is nehéz az élete, pániktól sújtva pedig maga a kilátástalanság. De egyet biztosan tudok: a pofon náluk sem old meg semmit. Meg még két pofon sem...

Szólj hozzá