Három éve műtötték meg a volt férjem gerincét. A nyaki szakaszon volt sérve. Fehérváron operálták, a barátja vitte be a kórházba, azt mondta, ne fáradjak, majd a srácok bejárnak hozzá, én csak intézzem az életemet.
Hideg januári nap volt, olyan halványkék, mint a mai, a kórházban csend, jódillat és a reluxa rajzolta csíkos árnyék. A réseken beszűrődött a fény.
Békésen vártam, amíg felébred. Ültem az ágya mellett, elkalandoztak a gondolataim. Ő az, aki a legboldogabbá tett - és a legboldogtalanabb pillanataimért is ő a felelős. Az én betegségem összefonódott az övével, aztán az én erőm legyűrte az ő gyengeségét, vagy inkább felemelte, magával húzta, kivonszolta a poklok poklából. A sajátos erőviszonyaink lehetetlenné teszik a közös folytatást, egyben gátat szabnak a továbblépésnek...
A kezem az ágyán pihent, a szeme csukva volt. Ahogy ébredezett, a légzése felgyorsult, összefonódott az enyémmel. Kézfejét kidugta a paplan alól és óvatosan rátette az enyémre. Lassan nyílt szóra a szája, száraz ajkán lehelethalkan egy mondatot préselt ki:
- Tudtam, hogy eljössz...