Ünneplőbe öltözött az erdő, tudta, hogy ma is futni megyek. A természet már csak ilyen: bőséggel jutalmaz, ha nem háborgatod.
A futásom maga volt a csoda, a lábam bírta, az erőm vitt, pedig a gyomrom továbbra sem tökéletes. A távot emeltem, a tempóm nem érdekelt, vitt a lendület. Fantasztikus volt újra megtapasztalni, ahogy a többi futóval összeköszönünk, intünk, biccentünk egymásnak. Megint a közösség tagja lettem, amíg nem futhattam, “csak” túrázni jártam az erdőbe, gyakran állt köszönésre a szám és lendült a karom, hogy intsek egyet, aztán mégsem tettem... a hadirokkanton sem látni, hogy ő egykor lelkes és jó katona volt, rólam sem lehetett tudni, hogy kényszerszüneten veszteglő futó vagyok.
Hálával teli a szívem, amiért újra futhatok. Nem tudom, miért és meddig, de nem is érdekel. A pillanat tökéletességének örülök. Miközben hasítottam végig a hegygerincen, ropogott a lábam alatt a hó, máskor meg tocsogott a sár - és én nem gondoltam semmire. Cikáztak volna a fejemben a gondolatok, de megálljt parancsoltam nekik. Csak hagytam, hogy magával ragadjon az áramlat, lépésről lépésre közelebb kerültem magamhoz.
Gyerekek, nincs az az önismereti könyv vagy tréning, ami annyit adna, mint a sportolás a természetben. Induljatok el, b@sszameg - ez a mondat gyakran többet ér, mint sok ezer oldalnyi üres beszéd.