A minap az edzőteremben eszembe jutott egy 8-10 évvel ezelőtti pillanat.

Akkoriban kezdtem konditerembe járni, azzal a szándékkal, hogy a lelkemet meggyógyítsam. Esztétikai céljaim nem voltak, mégis megakadt a szemem egy nőn. Néhányszor láttam korábban a teremben, de ez alkalommal az öltözőben lettem figyelmes rá. Nagyon csinos volt, formás, izmos, semmi implantátum, csak az, amit a természettől kapott és amiért megdolgozott. Döbbenetesen nehéz feladatokkal tartotta karban a testét, úgy 35 éves lehetett.

Azóta nem láttam, gondolom, átszokott egy másik terembe.

És hogy miért éppen most jutott eszembe?

A napokban azt a hasizom-gyakorlatot csináltam, amit tőle láttam. Mostanában kaptam rá erre a feladatra. Ahogy leugrottam az állványról, hirtelen őt láttam meg a tükörben és nem magamat. Döbbenetes volt, ahogy bevillant a nő arca, majd rögtön utána az akkori önmagam. Ilyen világos rálátásom még sosem volt az elmúlt évekre.

Az ember sajnos hajlamos a már megtett utat természetesnek venni, velem is gyakran előfordul... De úgy látom, ez inkább kortünet. Mostanában sokan keresnek meg, akik a fogyókúrájuk utolsó 2-3 kilójával nehezen birkóznak meg. Szinte a megszállottjává válnak annak a 2-3 kilónak és közben elfelejtik értékelni azt a 10-20-30-at, ami már lejött.

Soha semmilyen célnak, álomnak, tervnek, igyekezetnek nem vagyok az elrontója, azt gondolom, hogy álmok nélkül semmit sem ér az élet, tudnunk kell, hogy hova tartunk. De... Azt sem szabad soha szem elől tévesztenünk, hogy honnan indultunk.

Akkor gondolkodunk egészségesen, ha a célunkért folytatott küzdelem mellett mindig jelen van a már megtett út okozta öröm és elégedettség. Kettős feladat és nem is könnyű. De elárulom, hogy aki ezt nem tanulja meg, az a még hátralévő 2-3 kiló leadása után sem fog megbékélni, mert talál újabb rögeszmét, amit kergethet.

Azt hiszem, ilyenkor a legnagyobb ellenség nem is az a 2-3 kiló...

Jól hiszem, ugye?