A tegnap esti edzést követő FB-posztom kapcsán felvetődött a kérdés: nincs-e lelkiismeretfurdalásom, amiért nem a kislányommal vagyok. Azt válaszoltam, hogy sok időt töltök vele, csak ugye azt nem rakom ki az oldalra. Aztán tovább tanakodtam a kérdésen, és rengeteg gondolat megfogalmazódott bennem.

1. Sok szülő rengeteg időt tölt a gyerekével, de nem minőségi időt. A ma átlagembere napi 5 órát néz tévét, legtöbbször minősíthetetlen műsorokat. Lulu nem néz valóságshow-t és tehetségkutatót, egy Barátok közt-epizódot sem látott még soha. Nem ülünk fel a trendekre, sem én, sem ő: önállóan gondolkodó, határozott értékrenddel bíró emberek vagyunk.

2. Aki nem rabja a tévének, annak több ideje jut minőségi tevékenységre, például az olvasásra. Lulu könyvtári tag, 12 éves korára körülbelül 100 könyvet elolvasott, amivel szerintem a felnőtt átlagmagyart már most bőven túlszárnyalta. 8 éves kora óta járunk színházba, az Örkényben, Radnótiban, Madách-ban, Játékszínben, Katonában olyan otthonosan mozog, mint a legrutinosabb színikritikusok.

3. Lulu eddigi iskolás évei alatt megtanult úszni, korcsolyázni, lovagolni, furulyázni, sakkozni, emellett néptáncolt és kosarazott. Örültem volna, ha sportol, de ő a táncot jobban szereti, a hipp-hopp az ő műfaja. Engedtem az elveimből, mert rá egész egyszerűen nem illettek ezek az elvek... Akkor meg mi értelme? Ő most boldog, hogy táncolhat, én pedig boldog vagyok, ha ő is az!

4. És ami a legfontosabb: kommunikáció és bizalom. Lulu mindent elmond nekem, mindent meg mer kérdezni, egész egyszerűen olyan vagyok neki, mint egy "kincses láda", azt húz elő belőlem, amire szüksége van. Ha kell, táncolok vele, ha kell, lakást tervezünk, máskor játszóházban ugrándozunk a háromévesek között. Jóéjtpuszival alszik el, és minden este így búcsúzik: "Anya, tudod mennyire szeretlek? Végtelenszer végtelen, tudod hányszor? Végtelenszer!" Csak annyit felelek: "Én még annál is jobban!"

5. És az utolsó gondolat: fenntartom magamnak a hibázás lehetőségét, és a jogot arra, hogy én is boldog legyek. Nyilvánvalóan a legjobbat akarom, de nem mindig sikerül. Nem gép vagyok, hanem ember: gyarló és esendő... Egy elképesztően nehéz házasság után váltam el, de csak azt követően, hogy biztonságban tudtam a férjemet. Olykor nehéz, hogy egyszemélyes a család felnőtt frakciója: zárcsere, riasztóélesítés, fűnyírás, lefolyótisztítás, mind-mind az én dolgom (bár sokszor ép házasságokban is a nő a mindenes...), olykor őrjítően sok a munka, és ugye Lulu mégiscsak egy kamasz, vagyis: gyakran hibázom, türelmetlen vagyok, rossz döntéseket hozok. Persze, hogy ölöm magam ezek miatt, de mivel tudok bocsánatot kérni, és elismerem, ha nincs igazam, Lulu is jól áll a hibáimhoz. Sőt, kifejezetten szolidáris, együttérző és támogató, egész egyszerűen azt adja vissza, amit kap tőlem. A gyermekeink legtöbbször a mi tükörképeink...

Összegzés: mindezek után szerintem csupán részletkérdés, hogy este elmegyek-e edzeni. Ismétlem: edzeni. Nem bulizni, mint sok mai negyvenes, hozzám hasonló nő, és nem plázázni a barátnőkkel. Sportolni, például azért, hogy jobban bírjam a strapát, hogy egészségesebbek legyek - például azért, hogy minél tovább mellette maradhassak -, és hogy karban tartsam a pánikbetegséget.

És persze az sem mellékes, hogy Lulu néha kifejezetten küld: "Menj csak edzeni, anya! Mindketten jobban járunk!"