Fekszem Lulu mellett. Fogom a kezét. Ő olvas, én pedig a futás utáni ebédet pihenem ki. Bokámon és térdemen tapasz, amitől enyhe mentolillat lengi be a nappalit. Meleg fény árad be az ablakon. Az igazi boldogság szelíd, tudom. Itt vagyok és egyszerre mindenhol, ezt is tudom. Michael Bublé énekel halkan, az egyveleg dalai közül ez csendül fel: https://www.youtube.com/watch?v=HmxGxzY-iqg
És akkor könnyek szöknek a szemembe. Lulu megijed, nyugtatgatom. Anya boldog. Talán még sosem volt ennyire boldog. Letisztult minden, nem kell más, mint ami van, mert ami van, az a minden…
Két márciusi nap jut eszembe a Bublé-dalt hallgatva.
1989. A János-kórház lakója vagyok. Mononucleosis infectiosa támad meg, három hétig tehetetlenek az orvosok, mert a kanyaróoltás hatóanyagával együtt dolgozik bennem a betegség. Májgyulladásba torkollik a kórokozók kavalkádja. Alig élek. Szüleim háromhetes otthoni küzdelme után utalnak kórházba, ahol újabb három hét megfeszített harc következik. Minden este negyven fokos a lázam, étel nem marad meg bennem, a májam veszélyben, a véreredményem újra és újra rossz. A hematológiai intézetbe küldenek vizsgálatokra, leukémiára gyanakodnak. Éjszakánként egyedül fekszem a kórházi ágyamban, esténként egyedül fürdök meg, reszket a testem a láztól, egyedül vagyok, végtelenül egyedül. Egyik éjjel meghal a szobatársam, Anna néni, volt… nincs.
Pár napra rá halvány reményt látok a kezelőorvosom tekintetében: kienged sétálni az udvarra. A bástyaszerű kerítés mögül nézem, ahogy az 56-os villamos csilingel el a kórházi erődítmény lábánál. A világ legboldogabb embere leszek, ha újra villamosozhatok.
Lassan telnek a napok, az osztálytársaim és anyuék rendületlenül látogatnak. Érzem, hogy megmaradok. Aznap, amikor kiengednek, anyuék elvisznek vásárolni, egyelőre autóval. Választhatok egy pulóvert, zöld-fehér, sokáig őrzöm. Igazolást kapok az orvosomtól, hogy egy évig a tanórákon is ehetek, annyira gyenge vagyok. De boldog. Az első villamosozásnál sírok.
1996. A János-kórház pszichiátriájának lakója vagyok. Az első két hét pokla után már bejárhatok dolgozni. Minden nap olyan dalokat hallgatok a walkmanemen, mint a mai Bublé-nóta, most épp a zene hatására nyilallt belém a múlt... Ekkor még fogalmam sincs arról, hogy a pánik elleni küzdelemnek mennyire az elején járok. De tele van a szívem reménnyel. Szeretem a buszt, amin ülök. Szeretem, hogy nevén tudom nevezni a bajt. Szeretem, hogy süt a nap, szeretem az emberek hangját és csendjét, szeretem a tumultust, szeretek mindent, ami az élet része. Jelentést kap minden, ami addig hétköznapi volt, felértékelődik az egyszerű, a rutin nem rutin többé.
Ma, az ágyon fekve, Lulu kezét fogva, a vasárnap nyugalmában megpihenve a buszon ülök újra. Ott vagyok. Ez nem emlék, sokkal több annál. Valóban 23 éves vagyok, valóban a Pesthidegkúti buszvégállomáson várom a járat indulását, ugyanaz a nap süt rám és ugyanaz a tiszta bizakodás tölti be a szívem. A mélység szüli a legszebb reményeket. És a baj nyitja meg a leginkább a lelket.
Ma az örökkévalóság suhintott meg, ami nem az idő végtelenségében rejlik, hanem a pillanat tökéletességében…