Nemrég sokadszor szembesültem a "neked könnyű, hiszen van időd sportolni" mondattal. Nos, akkor elmesélem a valóságot azok kedvéért, akik később lájkolták az oldalt:
23 éve vagyok napilapos sportújságíró, akinek van fogalma arról, hogy milyen idegtépő és időigényes dolog napilapnál dolgozni, az el tudja képzelni, hogy mennyi stressz ért ebben a 23 évben: határidők, lapzárták, konfrontációk, perek, ünnepnapi és hétvégi ügyeletek, stb. Az utóbbi években rovatvezető voltam, a posztomról decemberben mondtam le - de máig ott vagyok, csak más feladatkörben -, mert már nem tudtam az edzősködéssel összeegyeztetni.
Merthogy tavaly augusztusban elkezdtem edzősködni, az edzői iskolát munka mellett végeztem el, 42 évesen.
Amúgy is jellemző volt az utóbbi 14 évben, hogy 2 vagy 3 munkahelyem volt egy időben, 2003-ban ugyanis egy szörnyű családi dráma miatt jó időre én lettem a családfenntartó, anyagi jellegű terheim ma is nagyok, és nem csak azért, mert van lakás- és autóhitelem...
Közben más teendőim is akadtak, 2002-ben született meg a kislányom, őt neveltem - most már hosszú évek óta egyedül -, 2004-ben pedig a Szent István Egyetemen diplomáztam, 31 évesen, munka, gyerek és a súlyos családi gondok mellett.
Amíg nem edzősködtem, "csak" újságíró, illetve rovatvezető voltam, addig is mindig volt másod-, illetve harmadállásom: egy jégkorong-csapat sajtófőnökeként ténykedtem, csináltam egy honlap tartalomfeltöltését, és egy könyvkiadónak is dolgoztam.
A sportolást ezek mellett kezdtem el, és ilyen terhek mellett mélyedtem el benne, aztán jöttek az egészségügyi gondok - tavalyelőtt egy nőgyógyászati műtét, tavaly pedig mindkét mell teljes szövetállományának eltávolítása és implantálás, magyarán levették mindkét mellemet és kaptam műanyagot -, de ezek sem szegték kedvemet, nem sokkal a műtétek után újra mozogtam. Persze csak ésszel, de tudtam, hogy nem hanyagolhatom el magam, hiszen a pánikot folyamatosan kontrollálni kell.
Mindezt azért írtam le, mert talán nem mindenkinek világos, hogy miért jut időm olykor napközben úszni vagy reggel futni. Nem azért, mert olyan nagyon ráérek, hanem mert okosan sakkozom a két munkahelyem és az egyéb teendőim között. Reggelente 7 előtt már úton vagyok és este 8 előtt ritkán érek haza, amikor egy sportolós posztot láttok, azt rendszerint megelőzi és követi jó sok munkaóra - vagy az egyik, vagy a másik munkahelyemen. És akkor az oldal kezeléséről nem is beszéltem: lassan 3 éve minden nap posztolok és minden segítségkérő levélre válaszolok, pedig nagyon sokan írtok.
Ez a poszt szimbolikus: nem öntömjénezés, csak tisztelgés azok előtt, akik a rengeteg munka mellett sem kifogást, hanem inkább megoldást keresnek. Én csak egy vagyok a sok közül: mi nem főállásban sportolunk, nem ráérős életművészek vagyunk, hanem az okos időbeosztás és az akaraterő "nagymesterei". Amúgy hétköznapi emberek, olyan, mint bárki más, nem tehetségesebb, nem gyorsabb, nem jobb, nem erősebb, amit mi teszünk, azt bárki utánunk csinálhatja... Ha akarja! A mellműtétet azért nem ajánlom �