Abszolút nem vagyok anyatípus. Háztartási antitalentumomat csak felerősítette, hogy végigsportoltam a gyerekkoromat, ha volt egy kis szabadidőm, szüleim nem háborgattak az otthoni teendőkkel. Az agyam tipikus férfiagy, ami érdekel, abba 1000 százalékig belevetem magam, ami nem érdekel, arról azt sem tudom, hogy létezik. Lelkem öreg, miközben idealizmusom és maximalizmusom töretlen, valljuk be, egy normális anya ennél sokkal rugalmasabb, önfeláldozóbb, gyakorlatiasabb...
Mindezek tudatában nem meglepő, hogy általános rettegés lett úrrá a családomon 2001 őszén, amikor kiderült, hogy babát várok. Maga a tény egyenértékű volt a csodával, hiszen úgy volt, hogy nem lehet gyerekem. Teljesen össze voltunk zavarodva, az ijedtség, az öröm, a hála, a félelem egyszerre volt jelen a mindennapjainkban, a sok-sok ellentmondásos érzést egy mondatban sűrítettük össze: "majd csak felnevelődik az a gyerek valahogy..."
De először ki kellett hordanom. Már az, hogy terhes vagyok, is kalandos módon derült ki, egy korzikai kalandtúráról hazatérve nagyon
rosszul lettem, az erős görcsöket vérzés kísérte. Kósza ötletből csináltam meg a tesztet. Aztán még egyet. És még egyet... Pár hétre rá rettenetes rosszulléttel és még erősebb verzéssel kerültem kórházba: másodszor is majdnem elvetéltem, 2 milliméter és a sors tartotta a méh falán a piciny magzatot. Egy hét kórház, egy hét mozdulatlanság következett, és egy hosszú párbeszéd a Mindenhatóval. Hiába mondogatták a kórházban a nővérek, hogy nyugodjak meg, ha ez a csöppség elmegy, majd lesz másik babám, de én tudtam, hogy sosem lesz. Egyrészt mert a fogantatása valóban csoda volt, másrészt én akkor már Őt szerettem...!
Összesen nyolc csodálatos hónapot töltöttünk így együtt Luluval. Ez az idő pont elég volt arra, hogy az antianyából bulldoganyává váljak. Nem volt olyan probléma - pedig akadt gond bőven -, amit ne oldottam volna meg a találékonyságommal és a szívósságommal, a Luluról való gondoskodásban összpontosult már akkor is minden tehetségem.
A terhesség áldás volt: ahogy hízott a testem - plusz 25 kiló lett a vége -, úgy nőtt bennem a szeretet. Ahogy torzult el az arcom a sok víztől, úgy lettem magam számára egyre kevésbé fontos és fordult a figyelmem a gyerekem felé. Nem kellett akarnom anyává válni, olyan természetességgel alakultam át, mint amilyen egyszerűen fakad a rügyből az élet.
2002. június elsején, reggel 9 óra 53 perckor, 8 hónapra megszületett Lulu: 58 centi és 3800 gramm tömény boldogság. Emlékszem a fájdalmakra, nem igaz, hogy azokat elfelejtjük, csak nincs jelentőségük. Ami fontos, az az ő csodás lénye. A mosolya, a humora, az ölelése, a szárnypróbálgatásai, a sikerei, a bukásai, a talpraállásai, a beszólásai, a bölcsessége, a fejlődése, a hibái, az esze, a csípős nyelve, a szép haja, a lelke, amely tényleg kirajzolódik azokban a gyönyörű szemeiben.
Én ha szeretek, nagyon szeretek. Ezért van ennyi barátom, ezért fontos számomra a mai napig exférjem boldogulása, ezért ilyen összetartó a családom, de ennek a szeretetnek kétségkívül Lulu a legnagyobb haszonélvezője.
Sok mindenre tanított meg engem ez a csodás emberke - Luller, Lulinho, Bogár, Bubi -, most arra fog, hogy hogyan kell szeretni távolabbról, hiszen már 14 éves, lassan máshogy kellek neki, mint ahogy eddig kellettem...
Ég veled, Kiscicám! Isten hozott, te szépséges Nagylány! Legyél olyan boldog, mint amilyen JÓ EMBER vagy!