Semmiképpen sem szeretném, ha túlsúlyban lennének a rossz dolgok a blogomon, de ezekről is kell beszélni, hogy kellőképpen tudjuk értékelni a jót. Az első rosszullétemről szeretnék beszélni röviden, azért, mert tanulságos.

1996 márciusát írtuk, egyedül éltem, szomszédomban a nagymamámmal. Rengeteget dolgoztam, nem aludtam eleget és alig ettem, éjjelig húztam bent az igát, amikor hazaértem, a stressz még dolgozott bennen. Rendszeresen ébren voltam hajnalig, reggel alig tudtam kimászni az ágyból. A szülőktől elszakadóban voltam már, a nagymamám megtette, ami tőle telhető, de a sok munka miatt a barátok is elszállingóztak az életemből, párkapcsolatra gondolni sem mertem...

Rendszertelenség, stressz és született érzékenység: a pánikbetegség melegága.

Egy márciusi napon támadott a kis alattomos. Már napok óta éreztem, hogy remegnek a végtagjaim, de csak ott lebelül, még alig volt külső szemlélő számára is érzékelhető. Az ötödik napon pattant el a húr, egy kollégám vitt haza, mire felértem az első emeletre, már csak annyi erőm volt, hogy a nagyanyámhoz becsöngettem és kiabáltam: hívd a mentőt!

A szívem a torkomban dobogott, a pulzusom 200 körül lehetett, levegőt nem kaptam, elöntött a forróság. A tükörben láttam, hogy a pupillám kitágul, beszűkül, az arcomból kiment a vér, a szám már-már lila, ahogy a körmeim is belilultak. A végtagjaim remegtek, nem tudtam kontrollálni a reszketést. Nem volt kétséges, hogy meghalok.

A mentő nem akart kijönni, én vettem át a telefont a nagyanyámtól és magamból kikelve üvöltöztem: hát nem értitek ti barmok, hogy meghalok?!

Örökkévalóságnak tűnt, mire kiértek, óriási szerencsémre egy nagyon rátermett, fiatal orvos vett kezelésbe. Haloperidol injekciót kaptam, rettenetesen kiütött, de mire beért velem a mentő a kórházba, még mindig remegtem. És ez így ment még három napig, közben egy percet sem aludtam, és tolták belém a Seduxent. 

45 kiló voltam ekkor, hálni járt belém a lélek, nem is sejtettem, hogy innen van kiút. Fogalmam sem volt, mi történt velem, este, a zuhanyzóban, amikor már elcsendesedett mindenki körülöttem, sötét volt és nyugalom, pofán vágott a felismerés: egyedül születünk, egyedül harcoljuk át magunkat az életen és egyedül is halunk meg. 

Innen szép talpra állni, de nekem sikerült :-) Erről majd később!