Ma 44... páros, szimmetrikus, szeretem.
Persze furcsa. Egyfelől sok. Mindjárt közelebb leszek az 50-hez, mint a 40-hez. Másfelől még annyi mindent kell tanulnom. Nem küzdeni, nem megfeszülni, nem görcsölni. Inkább lazulni, elengedni, megérteni a lényeget.
A külső szemlélő számára a testem árulkodik a legjobban az eddigi életemről. Munka, fegyelem, önszigor, következetesség, keménység, önkritika eredménye az, amit láttok. De kitartóan kommunikálom, hogy ez a 44 éves test valójában csak eszköz. A lelkem hajmeresztően nehéz útját bejárni sokkal nehezebb volt - a személyiségemet alakítani sokkal nagyobb eredménynek tartom, mint kidolgozni és megtartani ezt a formát. De a belső utak láthatatlanok, nem tudom illusztrálni a honnan hova fényévnyi távolságát. A test küzdelmével mutatom hát be azt, amit csak szóval tudnék, de a szavak erejénél sokkal hatásosabbak a tettek és a látvány.
Minden izom, minden tónus, minden kocka abból az elementáris, ősi ösztönből fakad, amit úgy hívnak: boldogságkeresés. A gyógyulás, a gondok megoldása, az anyai helytállás, az egzisztenciális terhek cipelése, a korlátaim legyőzése vittek le az edzőterembe és tettek harcos amazonná.
De az utam nem ért véget, még nem vagyok kész. Szelídséget tanulok, újra nő leszek ebben a feje tetejére állt világban. Nem várok csodát, hagyom a lelkemet összeolvadni a mindenséggel - és megváltom saját magamat. Mert ma már tudom: ezt nem valakitől, vagy valamitől kell várnom, egyes egyedül a saját felelősségem...!