Ez az oldal azért született, hogy megosszam tapasztalataimat a pánikbetegséggel kapcsolatban, jó tanáccsal lássam el azokat, akik a gyógyulás elején járnak...

Az én harcom szimbolikus, nem fontosabb a többiek harcánál. Soha sem szeretném előtérbe tolni a velem történteket, de mivel én a magam versenyét futom, erről a küzdelemről tudok hitelesen beszámolni, ennek a küzdelemnek a tanulságait tudom megosztani azokkal, akiknek szükségük van arra, hogy másba kapaszkodjanak.

Most én is nehéz időszakot élek át, egyik-másik posztomból talán ki is derülhetett, hogy küzdök...

Gyakori kérdés bennem, hogy mennyire tartozik a nyilvánosságra, ami velem történik. Vallomásaim létjogosultságát, azt hiszem, az adja, hogy a rosszat is megosztom veletek, nem akarok egy árnyalattal sem jobb színben feltűnni annál, mint ami vagyok. A megnyilvánulásaimat soha nem a magamutogatás, hanem a segítő szándék vezérli.

Ezért beszélek most arról, hogy miért vagyok az utóbbi időben halványabb a megszokottnál. 

Huzamosabb ideje hormonkezelés alatt állok, a korai klimax két éve nehezíti meg az életemet, tavaly meg is kellett műteni ebből kifolyólag. Maga a pánikbetegség – illetve már csak az árnyéka – elég kihívás lenne önmagában, de az élet úgy gondolta, rak még rám egy kicsit, úgyis elbírom.

Egy külön blogot megérne a klimax-hormon-hangulatváltozások témakör, annak minden fájdalmával, szenvedésével, kilátástalanságával – és vicces oldalával. Mert elhihetitek, tényleg nagyon röhejes, ahogy ülök a klimaxambulancián a “kölyökképemmel” a nénik között. A “magácska is ide vár?” kérdés a legszolidabb, és a doktorbácsival is gyakran elélcelődünk a helyzetemen... Ha már úgy látjuk, hogy más nem segít, csak az önirónia.

Igazából azt hiszem, ennek a történetnek ez a legnagyobb tanulsága. Az ember, ha akadályba ütközik, hajlamos azt hinni, hogy itt a világ vége, ő a legszerencsétlenebb, minden átok őt sújtja. Miközben mások megítélésében tűéles a gondolkodása, a saját ügyében gyerekes, tétova, szélsőséges. A klimax (is) jó mester: olykor kívül kell helyezkedni a saját gondjainkon, objektíven nézni, érzelemmentesen, reálisan.

Szenvedek? Igen. Görcsöl a hasam? Igen. Gyakran változik a hangulatom? Igen.

Élek? Igen. Van kezem, lábam? Igen. Van gyerekem? Igen. Örülök a napsütésnek? Igen. Vannak barátaim, szerető szüleim? Igen. Örülök az életnek? Igen.

Nagyjából ennyi a lényeg, nem? De, igen...