December 23-a van, este nyolc óra elmúlt.

Kilenc után végzek a munkával.

Nem tagadom, hogy fáradt vagyok, mert sokat dolgoztam.

Olykor elgondolkozom azon, hogy mennyire szabálytalan az életem. Egyedülálló anyaként ilyen idióta időpontokban tudok ügyelni.

Január elsején is fogok, ez már amolyan hagyomány nálam...

Holnap szenteste, a napot edzéssel fogom kezdeni. A főzés nem hoz lázba, minden különösebb aggodalom nélkül ugyanazt fogom enni, mint amit máskor. Fát állítani gyerekkorom óta utálok, nem szeretek pusztítással ünnepelni egy születést. Persze a kislányom miatt őrzöm a hagyományokat, lesz fa – gyökeres – és lesz mit enni.

A vásárlásból nem csináltam nagy ügyet, a fenyőölésnél és a féktelen zabálásnál már csak a tömeget utálom jobban. Nem vagyok lázadó – illetve az vagyok, csak nem ebben –, de úgy érzem, hogy a karácsonyt én látom jól. És úgy hiszem, hogy a mértékteleneknek jelent mást, mint amit kéne. Akik ajándékkal kompenzálnak, kajahalommal szeretnek és megszállott módjára tülekednek egy jókora pontyért, vagy egy formásabb fenyőért.

Nem írom azt, hogy a karácsony lényege ebben a forgatagban már régen elveszett, mert szerintem alapvetően a hit lényege tűnt el az intézményesített vallásban, ebbe kár belemenni... De az biztos, hogy amit a ma embere művel karácsony címén, az mindent elmond erről a reményvesztett, hitnélküli, kapaszkodókat rossz helyen kereső, 21. századi cybervilágról...

Késő este van, üres a szerkesztőség, alig lézegünk itt páran. 

Akár lúzernek is érezhetném magam, hogy “megnyertem” ezt az ügyeletet, de nekem más jut eszembe róla. Elsősorban az, hogy van munkám, ennek köszönhetően el tudom tartani a kislányomat és magamat, van lehetőségem színházba jár – jut jegyre – és könyvet venni, utazni, nem gond megvásárolni az edzőtermi bérletet és a sérülékeny lábamra a rá illő futócipőt. A munka, az idióta ügyelet számomra nem nyűg, sokkal inkább lehetőség. 

Szenteste én ezt rakom a fa alá saját magamnak: a pozitív gondolkodást.

Borúlátó embernek születtem, de hatalmas munkával megtanultam meglátni a jót a rossz dolgokban is. Hiszem, hogy a feljődés lehetősége mindenkiben benne van. Igaz, az első lépést a legnehezebb megtenni: szembenézni a hibáinkkal. Nem kifogást keresni és másra mutogatni. Nem! Hanem belenézni a tükörbe és azt mondani: Ez a te hibád! Ezt te rontottad el! Ezt nem jól csinálod! Ha szánsz egy kis időt magadra – a századrésze is elég annak, mint amit ajándékvásárlással töltöttél – és tényleg őszinte vagy magadhoz, azt is látni fogod, hogy egyetlen egy ember van a világon, aki változtatni tud a dolgaidon: te magad.

Hit dolgában nem okoskodom, fenyőügyben nem kampányolok, kis Jézusról sem lamentálok. Csak erről a pár napról szeretnék beszélni, amikor a szokásosnál több időd lesz magadra, amikor ki tudsz szakadni a mókuskerékből és a munkatársaid helyett végre a családod körében lehetsz. 

Szerintem próbálj elcsendesülni.

Lelassulni. Élvezni, amit lehet. 

És számot vetni: nem hagyni, hogy gépszíj bekapjon, nem törődni azzal, hogy mit vár el ez a beteg társadalom. 

Fellélegezni. Örülni. Újrakezdeni. Bátornak lenni. Élni. 

Legyen ez a te ajándékod, magadnak.

Ne is a fa alatt. Hanem a lelkedben.

Ott legbelül, ahova már senki sem lát be...