Korábban már írtam arról, hogy pánikbetegen érdemes-e belevágni a gyerekvállalásban (igen). Környezetem tudja rólam, hogy ugyan elkötelezett sportoló és igyekvő munkaerő vagyok, elsődleges szerepem az anyai feladat. Éppen ezért ha anyasággal kapcsolatos témában kell jegyzetet írni munkahelyem, a Borsban, hozzám fordulnak a szerkesztők. Most ezt írtam: 

"Most azokról az anyákról nem beszélek, akik terhességük idején gyilkolják magukat ilyen-olyan módon, és azokról sem, akiknek megszült gyermekük nem több egy közönyös vagy gyűlölt húsdarabnál, és a pöcében végzi az ártatlan csöppség.

Azért nem beszélek róluk, mert ők nem anyák... Most azokról beszélek, akik minden áldozatot meghoznak életük értelméért. Akik abban a pillanatban, hogy megtudják, egy gyönyörű élet cseperedik a szívük alatt, át tudják alakítani a gondolkodásukat. Csodaként élik meg, hogy két láthatatlan sejtből új remény születik.

Az én esetem nem egyedi, veszélyeztetett terhesként kétszer majdnem elvetéltem, de mozdulatlanságom és lányom bátorsága – akit csupán két milliméter választott el a haláltól – meghozta a sikert. De ismerek ennél sokkal nagyobb áldozatvállalásokat: Cheryl Anderson rákbetegként lemondott a gyógyulás lehetőségéről, csak hogy megmentse gyermekét. Az anyát az teszi anyává, hogy a saját éle­té­nél fontosabb a gyermeke sorsa. Legyen a gyermek apró magzat, pofátlan lakli vagy egy hálátlan felnőtt.

Egy anyának két szíve van, és a sajátja is a gyermekéért dobog... "