Betöltöttem a 42-t aminek egyrészt semmi jelentősége. Csak szám, tény, adat. Sokkal fontosabb, hogy milyen állapotban ér az az adott szülinap. Jól érzem-e magam a bőrömben, hol tart az életem, elégedett vagyok-e, vagy folyton frusztrált, tudok-e együtt lélegezni a környezetemmel, odafigyelnek-e rám a szeretteim.

Felemás ünnepet zártam: a szeretteim, barátaim, családom minden eddiginél figyelmesebb volt, ami nyilvánvalóan a visszatükröződése annak, hogy én is sokat törődöm velük, odafigyelek rájuk, meghallgatom őket, átérzem a gondjaikat és legjobb tudásom szerint segítek. Ezen a szülinapon most én nem voltam az igazi.

Folyton arról papolok, hogy az egyensúlyra kell törekedni. Mindenkinek, pláne egy pánikbetegséggel élőnek. De mint már annyiszor, megint túlhajtottam magamat. A sok munka mellett tanulni kezdtem, a gyermekét egyedül nevelő édesanya szerepe is felőrül, edzeni pedig muszáj, mert testnek és léleknek is ez szolgáltat muníciót. Na és a házimunka... Senki sem csinálja meg helyettem.

Február elején kezdtem érezni, hogy valami nincs rendben. A nyugalmi pulzusom megint felment 90 fölé, folyton éhes voltam és feszült. Én, aki ötórás alvásokkal vígan elvagyok, az egyik nap 8 órát szunyókáltam. Hoppá! Itt valami nincs rendben. Visszavettem a tempóból, leginkább az edzésből, aztán egy-két nap után megint nekiduráltam magam, de az eredmény újra lesújtó volt. A mozgást nehezen bírtam, utána pulzus megint az egekben.

És itt jön a rutin: nem erőltettem tovább. Nem hadakoztam a testemmel, a sorssal, hanem azt tudtam mondani, hogy a természetnek, hogy nyertél. Hosszabb pihenőt adtam magamnak, a vitaminadagomat megemeltem, ahogy a szénhidrátbevitel tekintetében is enyhítettem a szigoron.

Másfél-két hétre volt szükségem, hogy kipihenjem magam – közben persze mozogtam, de más minőségben, pulzuskontrollal –, és be kellett látnom, amíg az iskola ennyi időmet és energiámat elveszi, addig muszáj engedményeket adnom magamnak.

Emberből vagyok – az érzékenyebb fajtából –, és nem gépből. Az igazán fegyelmezett az, aki nem ész nélkül sanyargatja a testét, hanem ad magának laufot, amikor arra van szükség. Én most adtam. Ez az élet értelme. Ja, és a 42 :-)